Kedves Olvasóim! Nem tudom, ki, de tegnap előtt Valaki elkövette a 10.000. oldalletöltést! :) Mikor elkezdtem írogatni ezt a naplót, nem is gondoltam, hogy eljön majd ez a nap is.
Ma egy jégvirágos virág fotót kaptok. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik... :) 
Hozzávalók:
25 dkg "libamáj" bab
1 diónyi vöröshagyma
3-4 babérlevél
1 kiskanál vegeta
1,5 kiskanál só
2 liter víz
Rántáshoz: 2 ek olaj, 1 kk pirospaprika, 2 csapott ek liszt
0,5 - 1 db füstölt hátsó csülök
(azért hátsó, mert azon több a husi... :) )
Tálaláshoz: 1 fej lilahagyma
A babot feltesszük 1,5 liter vízben főni, hozzáadva a sót, vegetát, babérlevelet és az apró kockára vágott vöröshagymát. Ennek kb 1 óra kell, hogy lassú tűzön összefőjön.
Rántást készítünk. Az olajban kicsit megpirítjuk a lisztet, majd levesszük a tűzről, megvárjuk, hogy hűltebb legyen. (Azt hiszem már írtam: azért nem szabad a forró olajba, rántásba beletenni a porpaprikát, mert az égett ízű lesz, így elronthatja az étel ízét...) Beletesszük a porpaprikát, homogénné keverjük, majd felengedjük 0,5 liter vízzel. Hozzáadjuk a megfőtt babhoz a rántást, és 2 - 3 rottyanásig még a tűzön hagyjuk.
A csülök elkészítése nagyon egyszerű. 2-szer felfőzzük, majd leborítjuk róla a vizet. Erre azért van szükség, hogy ne legyen nagyon füstös ízű. Harmadjára is vizet teszünk rá, ebben már 50 percig fog készre főni a csülök (forrás után persze). Feldarabolhatjuk nagyobb darabokra, majd beletehetjük a levesbe, de külön tányéron is szervírozhatjuk az ebéd tálalásakor.
Én nagyon szeretek a levesbe lilahagymát vagdosni, persze csakis frissen, közvetlenül fogyasztás előtt. Van, aki ecettel és cukorral ízesíti a sajátját. Megmondom őszintén, ez utóbbit nagyon nem szeretem. Szal ha engem vártok ebédre, nehogy beletegyétek az ecetet és cukrot, mert akkor inkább köszönöm a részvétet, de jöhet a desszert főfogásként... És ha az történetesen egy Ben and Jerry's vagy egy Buskin-Robbins... Minden bűnötök megbocsátásomra talál! :D Na jó, lehet ezeknél jobb fagyi is... :)
Aki vagyok, szomorúan köszönti azt, aki lehetnék.
Olvastatok már Vass Virágtól? Nem? Hiba! :)
Nemrégen még az Elle főszerkesztőjeként írta csodás cikkeit, de aztán művészetének kibontakoztatása végett átadta a stafétabotot. Már meg is jelent a Vulévu, a mű, amelynek lapjain találtam ezt az idézetet. Nagyon kedvelem az írásait, mióta csak az elsőt olvastam, mindig felfigyelek rá, ha a nevét meghallom.
Ha a közeljövőben szeretnétek meglepni egy hölgyet egy jó könyvvel, a Vulévu asszem tökéletes választás.
Az én példányom egy nagykanizsai séta alkalmával került hozzám. Elmentem a kirakat előtt, és mentem tovább, aztán hirtelen állj. Jól láttam? Vissza kellett menjek, hogy bizonyosságot szerezzek... A többi már egyenes arányosan következik. Megvettem, most pedig átadom magam az olvasásnak. Időhiány miatt ugyan még csak a 9. fejezetnél tartok, már most tudom, hogy el fogom olvasni még, minimum egyszer ;)
- Milyen alapon vár az ember hűséget?...
- Két eshetőség van - emelte fel ő is a hangját -, vagy boldoggá tudsz tenni valakit, úgy, ahogyan ő elképzeli a boldogságot, vagy ha nem, mégis milyen jogon várod el, hogy melletted maradjon?
Megdöbbentő, igaz? Talán a pontos megfogalmazás miatt, az igazságtartalma miatt. Akiben van elég szeretet, csak az képes erre... Feltéve, ha kap esélyt rá.
Egy embert csak akkor tudsz boldoggá tenni, ha hagyja, és csakis akkor, ha Te is szeretnéd látni a mosolyát. Ha sikerül, az téged is az egekbe repít, tehát a kölcsönösség máris adott az újabb és újabb bizonyosságig. Így mélyül el a szeretet, így lehetsz csak boldog Te magad is, ha mást boldoggá tudsz tenni. Másképp talán értelme sincs az egész életnek.
És itt van Ő, Tony Melendez, akit a linken keresztül láthattok. Sokszor elégedetlenek vagyunk az életünkkel. Általában ekkor kapunk egy jelet, hogy nem kellene pedig. Minden pont úgy van jól, ahogyan történik. Ha valami nem sikerül, nem szabad rögtön feladnunk. Meg kell álmodnunk magunknak egy célt, hogy legyen mi felé haladjunk. Legyen az elérhetetlennek látszó messzeségben. A lényeg, hogy mi magunknak hinni kell benne! Ez a legfontosabb, sokan itt buknak el. Nem hiszik, hogy érheti őket akkora szerencse, hogy teljesül az álmuk. Tavaly én is nagyot álmodtam, pedig kezdetektől fogva nem hittem benne. A fájdalom azonban jó tanítómester. Mára letisztultak az érzéseim, és látom, vannak álmok, amik tényleg elérhetetlenek. Azt hittem, meg tudom érinteni a napot. Hát, nem sikerült, de azzal a biztos tudattal élek tovább, hogy legalább megpróbáltam. Így ha majd életem végén visszagondolok, nem lesz bennem kérdés, hogy vajon mi lett volna, ha... Csakis ezért nem bántam meg. Volt egy másik nagy változás is, ami azonban nem várt boldogságot hozott az életembe. Hiába - "...az élethez kell egy nagy adag szerencse!" - mondogatja Anyukám. És most lássunk egy embert, aki mert nagyot álmodni, és megtalálta a boldogságot. Mi se adjuk fel!
Drága Bea! Ugye Te már tudod is, miről szól a mai napi sztori? Igen, Benicassim! :) Naná, hogy! Mikor szeretnél jönni felénk?
Történt egy csodás évben, 2000-ben, hogy barátnőmmel Beával együtt nyaraltunk Benicassimban, Spanyolhonban.
Csodaszép, ha még nem voltatok, vegyétek fel az úticél-listátokra.
Egy apartmant vettünk ki, ahol betartva a helyi szokásokat - persze csak ha nem mentünk épp valami fakultatív programra - nagyokat sziesztáztunk dél és 15 óra között. Ahogy a helyiek élnek, próbáltuk mi is átvenni az életérzést, egy más, sokkal nyugodtabb bioritmusra váltva. Egy hét után kezdett kikopni a fagyasztóládánk, mert itthon Anyáink persze csomagoltak, hogy a két világjáró majd nehogy éhen haljon. Kb. mintha etiópiai körútra fizettünk volna be, olyan sokat pakoltak. Persze kapcsolatépítés révén, vendéglátás címén pár ételtől sikeresen megszabadultunk... :) Ez utóbbinak persze a célja az volt, hogy megkóstoljunk helyi specialitásokat is.
Beával amúgy Monaco-ban ismerkedtem meg, és már nyaraltunk egy turnusban Spanyolországban, így rutinos csapatnak számítottunk, már ami a nemzeti ételeket illeti. Már átbeszéltük, hogy a Crema Catalana néha kicsit édes, de annál csábítóbb étek, hogy feltétlenül enni fogunk egy paellát, vagy hogy mindketten imádtuk a La Siestában anno feltálalt tintahalat fokhagymamártással... nyami! Most hogy írok róla... Hű, de megéheztem rá! :S Mindjárt folytatom a mesét, csak kikönnyítem a lelkemet egy teával...
Itt is. Szóval tintahal. Elhatároztuk, hogy mi fogjuk elkészíteni. No nem arra gondolok, hogy hajnalban megyünk halászni, aztán a többi... :) Csupán amikor az Amica nevű Supermarketben vásárolgattunk, Beának jött egy ötlete, hogy vegyünk előre kipanírozott cuccost, és rántsuk ki magunknak. Rá is csaptam az ötletre, bár el is bizonytalanodtam.
- Bea! Te tudod, hogy hogyan mondják spanyolul a tintahalat?!
- Mhm, jó kérdés... Csak azt tudom, hogy "C"-vel kezdődik. Az alakja alapján meg úgyis felismerjük, ne aggódj!
- Jogos. Na akkor keressünk rá! - szóltam, és már indultunk is a hűtőpult felé.
Rá is találtunk, viszonylag hamar. A neve "C"-vel kezdődik, az alakja hasonlít, szal meg voltunk győződve, hogy ez aztán a tuti. Nézzük az árajánlatot.
- Nahát! Ez nem is drága! - szólt egyikünk.
- Ja, az étteremben egy adag vagy 6x ennyi lenne, szerintem!
Mosolyogva toltuk a szekeret a kasszához, abban a biztos tudatban, hogy megcsináltuk az év üzletét! :)
Kicsit később, Valika olajat pakolt az egyik serpenyőszerűségbe, aztán amikor elérte a kellő hőmérsékletet, hajigáltam is bele az első karikákat. Bea asszem a teraszon süttette a hasát, vagy ha nem, valami mással foglalatoskodott éppen, de egy kis idő elteltével az illatok már csalogatták ki a konyhába.
- Hű, ez aztán a valami! Szuper illata van!
- Nekem mondod? Már alig várom, hogy megkóstoljuk!
Isteni fűszeres illat terjedt a konyhából, itthon nem használunk olyanokat. Persze 38 fokban kicsit nehezen hűl az étel is, így mire kisült az összes, akkor haraptunk csak bele mondhatni egyszerre az étkünkbe.
- Finom... - állapítottuk meg. - Csak épp nem tintahal...
- Hol a csomagolása? Ki kéne keresni a szótárból.
- Tényleg!
- Cebolla. (szebojja)
És ez nem más, mint a Vöröshagyma! Igen... :) Mentségünkre szól, hogy nem tanult egyikünk sem spanyolul, és a túlfűszerezett spanyol vöröshagyma tényleg isteni fincsi volt. Szóval így jártunk. Könnyesre nevettük magunkat. :)
- Csoda hogy ilyen olcsó volt?
- Szerintem akkor is az év üzlete a miénk! Jó étvágyat! :D
Tudjátok, hogy közel 10 év után hogyan jutott eszembe ez a történet? Nagymamim rántott hagymát a minap. Amikor Anya hozta, ez a párbeszéd zajlott le:
- Szia, Mami küldött Neked rántott vöröshagymát.
- Tintahalat? - mosolyogtam.
- Jaaa. Miért? Valami mást mondtam?! - kérdezte Anya cseppet sem ártatlanul mosolyogva. :)
Drága Tanár Úr! A kiállítás megnyitója fergeteges és csodálatos volt! Bár én tudnám így "simogatni a billentyűket" ahogyan Boda Balázs vagy Martos László! Az előadott 4kezes Liszt-darab tökéletes megválasztása szerintem illett a tárlathoz. Egyetértek a konferáló emberkével, aki hangsúlyozta a művészetek összefonódásának szükségességét. Egyik erősíti a másik által adott élményt. Teljesen jól van ez így. Remélem még sok ilyenben lesz részem! :) Köszönöm szépen a meghívást!
Ez a fotóm sajna csak nagyon rossz minőségben készült el. Egyik hajnalban sétáltam egyet. A város még aludt. Havazott. Szinte vágni lehetett a levegő frissességét. A csípős hideg is visszább vette erejét, a szél sem fújt már észak felől, csak nagy pelyhekben hullt az áldás. Kicsit a bánatot is lemosta a szívemről. Esernyő nélkül baktattam, arcomat a prémes kapucnim keretezte csupán. Jól esett a séta, olyannyira, hogy nem futottam haza a gépemért, hogy megörökítsem ezt a szép részletet. A lámpák fénye olyan furán képezte a tiszta havon az árnyékot, hogy azonnal megfogott. Arra gondoltam, hogy majd másnap este visszajövök, és megörökítem magamnak jobb minőségben is azt, amit ma láttok. Elképzeltem egy másik kivágást is. Telefonom azonban nem szerettem volna, ha szétázik, így halogattam a kivitelezést. Néha rettenetesen naiv tudok ám lenni... :) Naná, hogy másnapra már hógolyót gyúrtak a gyermekek a padra hullott hóból is, a sima felületek pedig össze-vissza voltak taposva. Végülis érthető, hiszen olyan jó érzés, ha a friss hóba léphet az ember. Gyermekként elképzeltem, hogy így hódítom meg a világot, hiszen "ott még nem járt senki" ahová léptem. :)
Azóta eltelt több, mint egy év, de az élmény teljesen tisztán az enyém. Olyannyira, hogy amikor megtaláltam ezt a képet, újra éreztem a friss hó illatát, és a békét, ami egy jóleső pillanatban kristályosodott belém.
Ha már hó, akkor íme egy jeges link:
http://www.origo.hu/utazas/20100119-europai-utazas-siturizmus-jegbarlang-ausztria.html
Olyan csodás helyek vannak a világon! Milyen jó, hogy van net, és van, aki megörökíti és felpakolja ezeket! :) Így mi is részesei lehetünk a látványnak... Ez valahol nagyon jó dolog ám! :)
Mindig álmodtam arról, hogy egyszer művész leszek, és kiállításokon elvegyülve hallgatom a látogatók véleményeit. Végülis, ha jól belegondolok, itt elég sokan láthatjátok, mivel ütöm el az időmet, amikor megérint az unalom előszele. Csupán annak elűzése érdekében teszek-veszek ezt-azt itt a földi porfészekben... :)
Ma egy olyan rajzot láthattok, ami jó pár éve készült. A Debreceni Református Nagytemplomot hivatott megörökíteni. Aki csak pár éve látogatott ide, annak persze nem teljesen lesz felismerhető. Miért? Mert mióta megszületett rajzom, a főteret műkövezték, és már teljesen más lenne a kép, amit ma készítenék el. Valszeg már helyet kapna benne a minden képeslapon szereplő új szökőkút, tetején a főnixmadárkával, ami engem mindig a barcelona-i Gaudi-parkban látott térelemekre emlékeztet. Szerintem aki megtervezte, tutira járt ott, és onnan merítette az ihletet. :) Ami viszont hiányozna... mhm nagyobb látószögben kellene felépítenem a képet, és hiányoznának a többi fák, a bokrok, amik bizony ott lettek volna, ha anno nagyobbka a papirkám. Azért a városlakóknak asszem sikerül jól belakniuk a teret, szal a növények helyett pár szaladgáló gyermek, sétáló párok töltenék ki az űrt. Nos, míg az új verzió nem készül el, be kell érjétek a régi látképpel: 
Shakespeare-i monológomat egy kicsit még kiterjeszteném. Képzeljétek! Ez évben még minden nap kaptam valami ajándékot! Hihetetlen, de igaz. Volt, hogy egy Thermal belépőt, a kedvenc fagyisomnál egy extra feltétet árkülönbözet nélkül (hehe), egy meghívást - ottalvásos buliba, az egyik kedvenc boromat, vagy épp virágot... :) Asszem ez az én évem lesz! Ha mégse, akkor a Január már akkor is az enyém. Jól van ez a világ megteremtve! Tavaly elég sok rossz dolog ért, főként olyan emberektől, akiktől nem számítottam rá. Most elérkezettnek látom, hogy mindezt próbálják nekem odafentről kompenzálni. :D Köszönöm szépen... Nagyon élvezetes. :)
Sziasztok! Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de a reklámok hol felháborítanak, hol az agyamra mennek, de van egy része, ami úgy a bőre alá ivódik az embernek, hogy csak na. Naponta, ahogyan kilépek az ajtómon, rohannak felém a reklámok. Már a levelesládám ürítésénél találkozom az első csapattal, mint bárki más, hiába is írtam ki, hogy köszi, de inkább ne. Aztán lépdelek, futok dolgozóba, és elhaladok egy plakát előtt. Nap, mint nap. Egy plakát csupán, egy bankot űberel a mencsig... hehe. Vagy leginkább csak ott van.
Rómeó és Júlia erkélyes otthonra vágyik... És Ön?
Szól hozzám, és megannyi emberre figyel vissza némán nap, mint nap. Mindazokra, akik elbaktatnak előtte. Sokan egy pillantásra se méltatják. Talán nekik van igazuk... Én azonban jó ideje már, hogy teljesen odáig sűlyedtem, hogyha valaki leszedné, vagy valami mást ragasztana a helyére, asszem hiányozna. :) Persze nem volt ám mindig így. Először csak elmentem mellette. Sokadjára megnéztem a képet. Na - gondoltam - már megint itt egy Shakespeare ihlette butaság. Aztán végül a TVben hallottam először a szövegezést. Amikor legközelebb felkeltem, és utam a kitaposott ösvényen kanyargott el az említett cuccos előtt, vettem a fáradtságot, és elolvastam a vastagon szedett részt. Megegyezett, és ekkor elhagyta a lelkemet az első mosoly. Nem volt kaján, nem volt irónikus de még csak keserédes sem. Csak egy mosoly. Úgy szakadt ki belőlem, mint amikor túlérik a szilva, és a bőre a meleg nyári napfénytől egészen lassan bereped. Végig, egész hosszában. A mosolyom azóta is kísér a reggeleken. Olyan ez, mint amikor felkel az ember, felöltözik, majd eljut a tükör elé fésülködni. Része lett a napjaimnak, amolyan megszokássá vált. Van mikor egészen szélesen, van mikor sokkalta szerényebben, de tény, hogy húzódik felfelé a szám széle. És ha ez még nem lenne elég... - hehe - Valahányszor meglátom ezt a plakátot, válaszolok is rá:
Nekem elég "Rómeó"... :)
Az olasz Riviéra, a Ligur tenger északi részén, La Spezia-tól Ventimiglia-ig terjed. Az éghajlat egész évben enyhe, ezért sok látogatót vonz kora tavasztól késő őszig. A partszakaszt a Virágok Riviérája néven is emlegetik, mert az enyhe tél miatt a környék több száz kertészetében fólia alatt nevelnek virágot. Ezeket árulják az Európai Unió több nagyvárosában is télen.
A kis öbölben fekvő Alassio strandja az egyetlen homokos partszakasz a ligur tengerparton. A szelektől védett, napos öböl ezért a kis gyermekkel utazók kedvence. A tengerparttal párhuzamos il Budello szűk utcája tele van apró üzletekkel. A közeli kikötőből hajókirándulásokat szerveznek a Gallinara szigetére, és a partszakasz kényelmesebb megismerésére. A közelben golf, lovaglás és víz alatti horgászat is lehetséges, bár hogy ez az utóbbi mit is takar, azt az idegenvezetőnk nem egészen tudta elmondani.
Kaptok pár fotót is, mindegyik kora reggel készült, amikor a turisták tömege még átalussza az egyik legcsodálatosabb részét a napnak, azaz amikor feltornássza magát a sziget és a szárazföld között, arany utat világítva a tenger hullámain a horizonttól egészen a lábujjunkig. Öt emberkével találkoztam mindössze. Ebből az egyik egy villanymotoros járgányon ült, és tisztította amolyan gereblyeszerű vontatmánya segítségével a strandot. A második emberke a világítótorony felé igyekezet, gondolom őrségváltás céljából. Igen, mindössze 3an keltünk fel a látványért. :) 
Ezt a receptet Tatabányán kaptam, Gabitól. Ez úton is köszi szépen! Már rengetegszer megsütöttem azóta! Nemrégen Nagymami keze munkáját fogyasztottuk el. Pár óra múlva csak pislogtunk, mintha ott se lett volna... :D Pedig jutott mindenkinek bőségesen.
Hozzávalók:
1 kg liszt
6 dl tej
10 dkg élesztő
2 dl olaj
2 tojás sárgája
1 ek cukor
1 ek só
Az élesztőt megfuttatom (lásd: pogácsa receptnél, hogy hogyan).
A száraz elemeket összekeverem, majd hozzáadom a megfuttatott élesztőt, a tejet, a tojást az olajat, és bedagasztom.
Kelesztés után 8 egyenlő részre osztom a tésztát. Egy résznyi tésztát kerekre nyújtok olajon (ne tocsogjon!), majd 8 egyenlő cikkre vágom fel a kört. Az így kapott körcikket, mondhatni 3szöget tekerem fel kifli formára. Úgy lesz szép és egyforma, ha a nagykör szélére eső résztől kezdem a feltekerést a közepéig.
Ügyesebbek meg is tölthetik a kiflit. Lehet kapni azokat a minivirsliket, vagy tehetünk bele sajtot - mondjuk vegyesen füstöltet is, no meg ha a minap épp hortobágyi palit csináltunk, vagy makarónit, és maradt ki egy kis feltét, akkor az is mehet bele. Utóbbi az nagyon nyerő... :) Ki ne szeretné a darált husis meleg kiflit... nyami!
Fotót is fogtok hozzá kapni, de ez az a recept, amit akárhányszor is készítettem már el, olyan hamar elfogy, hogy mire eszembe jut, hogy képileg is meg kellett volna örökíteni, már késő! :)
A legszebb napok nem azok,
Amikor valami váratlan, szokatlan
Nagy dolog történik Velünk,
Hanem amikor apró örömök
Érnek sorozatban...
A nap (mindkét értelemben), amikor ez a fotóm készült, pontosan ilyen volt. 
Ugye nem olvastad félre?! Nem, nem azt írtam, hogy rúgj be úgy, hogy kerülj az asztal alá... Az idézet Nagymamám nővérétől való. Ő volt Ilonka néni. Szókimondó, tiszta szívű, aki szeretteit agyon tudta kényeztetni.
Róla emlékezek meg a mai napon. Nem tudom mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, szóval a történeteim sem igazán tudom, milyen sorrendben követik egymást. Gyermek voltam még, amikor ezek megtörténtek. Fel-felsejlő pillanatképeim vannak csupán Róla.
Imádtam szaladgálni a hatalmas udvaron, ahol szabadon szaladgáltak előlem a szárnyasok. Volt ott minden, ami egy gyereknek elég. Emlékszem, milyen szép tollcsokrot szedtem össze Anyának. Volt benne kakasfarktolltól kezdve a kacsa- és gyöngytyúktollig minden. Szép színes volt... :)
Aztán volt egy hatalmas góré, telis-tele kukoricával, és - bár nem láttam - egerekkel. Amikor kivettem egy cső tengerit, hogy lemorzsoljam a tollasoknak, értelemszerű volt, hogy megmozdult más cső is, én meg rögtön szaladtam és Ilonka nénihez bújtam.
Emlékszem arra is, hogy amikor meghalt az első papagájom, ő készített egy kis keresztet, és az udvarán temettük el.
Két ajándékot őrizgetek Tőle. Egy letört farkú porcelán halacskát, és egy homokórát, amit a mai napig használok amikor tojást főzök. Ciklámen homok van benne. Sosem láttam azelőtt ilyen színt. Gyermekként teljesen megbabonázott, és el sem akartam hinni, amikor Ilonka néni nekem ajándékozta.
Ő egy igazi alföldi asszonyka volt. Egyszer történt aztán, hogy Apáék vettek egy autót. Az első kerek lámpás citromsárga Ladánk a világot jelentette nekem. :) El is hívtuk Ilonka nénit is kirándulni, a hegyekbe. Apa és Anya elöl figyelték a kanyargós utat, ami Lászlótanyára vezetett, én meg középen kuporogtam Ilonka néni és Nagymami között. Egy kilátópont szerű parkolónál megálltunk, és gyönyörködtünk a dombos tájban, amikor megkérdezte az egyik felnőtt:
- Ilonka néni miért nem mosolyog? Nem tetszik a táj? Olyan szép, és jó a levegő is!
- Mit nézzek? Hát itt nem lehet látni a fától az erdőt! - jött a válasz. - Otthon kimegyek a faluszélre, aztán ha tiszta az idő majdnem ellátni a szomszéd faluig... Itt meg... ?! - erre mi csak összenéztünk, és elkezdtünk nevetni. - Jól van, na. Nem szokott az én szemem az ilyesmihez. Olyan, mintha bezártak volna!
- Ilonka néni! Akkor csak tessék jó mélyeket lélegezni, de csukott szemmel ám! :)
Az utolsó történetem pedig, amit megosztok Veletek egy családi ebéden esett meg. Egy kis vályog házat képzeljetek el, nádtetővel. Itt nem volt parketta, de még csempe sem. Egyszerűen föld volt a lábunk alatt. Ennek ellenére tisztaság volt. Ha voltatok már falumúzeumban, láthattátok - pont úgy voltak feltéve az ágyra a paplanok meg a párnák. A székeken birkaszőrök, hogy melegítsenek, az alapmeleget pedig a cserépkályha ontotta magából. Olyan belsőséges volt, és sehol máshol azóta nem éreztem azt az illatot. Emlékszem még arra, hogy volt olyan régi vasalója, amibe parazsat kellett tenni, meg az egyik falon lógott egy mángorlófa, csodaszép faragással. A szoba közepén állt az asztal, amit ünnepek alkalmával körbevett a család.
Egyik ebéden aztán történt, hogy tyúkot főzött. Ettünk is jóízűen, hisz akkoriban még híre se volt annak, hogy táppal etetik a tyúkokat. Evett a jószág - amit talált (zöldeket, rovarokat, homokot), csak kukoricát adtak neki, semmi mást. Jó alapanyagból pedig nem volt nehéz egy fejedelmi fogást elővarázsolni. Ahogy eszegettünk, és beszélgettünk, egyszer csak leejtett valaki egy falat ételt. Hogy csont volt, vagy más, az már nem rémlik, de ekkor hangzott el a mondat, ami azóta a családunkban szállóigévé vált:
- Ne is törődj vele, csak rúgd az asztal alá! Majd megtalálja a seprű, ha a cica addig meg nem eszi... :)
Hát így. Ilonka néném emlékét szívemben őrzöm, és ölelését sosem feledem, mert igaz szívvel adta, s mert jó lélek volt, önzetlen és kedves.
Ez a fotóm egy liliom prozóiról készült. Megörökítettem, mert megfogott a részlet színvilága, most nem tudom, mit gondoljak róla. Szerintetek? Emlékfotónak jó, de van-e benne több, ez itt a kérdés. :) Netán keressek egy másik liliomot, és hátteret, és próbálkozzam valami mással... Mhm... Nem is tudom... A lényeg, hogy kérlek Benneteket, ne küldjetek futárral liliomot, mert nem akarok én lenni korunk Csipkerózsikája, sem pedig CsipkeVale-ja... ;)
Királyfim! Ne izgulj, egyre szebb és ügyesebb leszek Liliomon! (Liliomnak hívják a kedvenc lovamat :) ) Eléd vágtassak?! Ha már a Tiéd lesántult... ;)
Drága Lajos és Gabi! Hogy vagytok? Emlékeztek még a Nicole tört fehér ruhájára?! Vagy 8 éve hoztátok. Amolyan "na ez aztán sosem fog kimenni a divatból" stílusa van. A hátán olyan furin keresztezik egymást a szalagok, és mini... Képzeljétek! Szinte tökéletesen áll rajtam! :) Ha legközelebb jöttök, még akár láthattok is benne! Vagy én utazzak Leipzig-be? :)
Félreértések elkerülése végett közöltem ezt Veletek már a címben, hogy nyomatékot adjak a kijelentésnek... :) Rajzocskám alanya egy majmóca, aki kitartóan ült modellt nekem az egyik állatparkban pár éve. Na hogy tetszik?! 
Ide süssetek! Január 5-én született a Fővárosi Állat- és Növénykertben egy kis gorilla! Nagyon furi! :)
http://www.origo.hu/tudomany/20100114-film-az-ujszulott-budapesti-gorillarol.html
Kedves Kriszta! Köszi a linket... már megint! :)
Hihi... A cím asszem egy kis magyarázatra kényszerít. Egyik ismerősöm karácsonyra pizsamát kapott. Évek óta nem használ ilyesmit... :) A lényeg, hogy nemrégen arról beszélgettünk, mivel fogja megindokolni, hogy továbbra sem szeretne. Ha hiszitek, ha nem, az volt a legkézenfekvőbb magyarázata, hogy megette a cicája... :D
Ezért a fősor, és az első fotót máris az ártatlanul gyanúsított szegény jószágról kapjátok: 
Ezek után kénytelen lesz boldogan hordani az ajándékot! :P Kötelességemnek éreztem ugyanis a kis szürke védelmében felszólalni! :)
Milyen kár, hogy gyermekként nem fotóztam... Most rengeteg fotóm lenne a tejfölös szájú szőrgombócokról. Ott volnának rögtön Kálmán bácsi, Apa Keresztapukájának a cicái. Imádtam őket. Igazi kis házi cirmosok voltak, akik - legnagyobb örömömre - szerették, ha bújócskázom velük a szőlőtőkék között... :)
No, de álmodozás helyett lássuk, miből tudok válogatni. A fentebbi két fotó Cilikéről készült. Mostanában Őt kényeztetem... No meg a gazdiját... ;) Nagyon hangosan dorombol, már az is elég, ha belépek a konyhába. :) Igazi macskapocak... Azaz - érdekmancs. :)
A lentebbi pedig Emma cicuskája. 
A következő 3at is Istanbulból loptam haza... persze csak képi formátumban... ;) Ott rengeteg a kóbor állatka, akiket mindenki etet. Az első egy igazi vadász, pár lépés még a teknősnek, és ráveti magát... A második egy "miss nyárfalevélke", ugyanis a legkisebb neszre is összerezzent. A harmadiknak pedig a szeme színe babonázott meg teljesen. :)
Ezt a kiscicát az egyik fotóstábor alkalmával sikerült közelebbről is megismerni, míg az anyamacsek érte nem jött, és el nem cipelte tőlünk - csúf kétlábúaktól... :)
Kriszta barátnőm cicáival zárnám a sort. Az első két kép Vöröskéről készült, akinek mindent meg kell ismernie belülről is. Elvégre a belső értékek a legfontosabbak... És ezt még egy kismacska is tudja! ;) Az utolsó cicka pedig Marcipán Hercegnő, amikor épp ásít. 
Várkonyi Károly. Ő volt az első példaképem. Igaz is. Csak semmi múltidő! Mert bár 2001 óta nem foglalkozik földi dolgokkal, azóta is az egyik példaképem. Kedves volt, egyenes ember, aki tudta értékelni a jó borokat. Tiszta jellem, sok-sok egyéb adománnyal. A legnagyobb tehetsége a kreativizmus volt, ami sokunknak okozott örömöt. Rajongótábora pont Debrecenben, ahol élt, nem volt túl nagy. A világon azonban sokan ismerték el művészetét.
Számomra Ő a Grafikus és Festőművész. Imádom a linómetszeteit. Régebben nagyon szerettem volna megtanulni ezt a technikát, de a metszőkéseimet aztán csak zöldségszobrászat eszközeként használtam. Már láthattatok pár alkotásomat, a krokodil és béka is ezek segítségével készült - most elárultam magam Nektek! :)
Károly bácsi egy színház öltözőjében született 1913. 01. 13-án. Már akkor közel akart kerülni a művészethez, biztosan csak ezért... ;) De jó is lett volna tegnap felköszönteni. No, azért gyújtottam egy gyertyát. Talán látta odafentről.
A kiállítás január 24-től február 12-ig látogatható,
8 és 20 óra között naponta az Egyetem tér 2. szám alatt.
Ha nem tudtok ott lenni, olvassátok el az emlékére Csokonaitól a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című verset. Ez volt a kedvence...
Alább pedig láthatod kedvenc képemet Tőle. Címe: Tavasz 
Hamarosan keretbe fog kerülni. Már körvonalazódik bennem, hogy hova tegyem. Reményt ad ez a mű. Az újjászületés, az örök körforgás egy képben... Tökéletes!
Drága Anni néni! Mielőbbi jobbulást, jó egészséget kívánok Rudi bácsinak is.
Egy receptből két tészta. Az egésznek csak a tölteléke és a hajtogatása különbözik. :) Ügyes háziasszonyok persze mindezt titokban tarthatják, hisz a töltelék és a hajtogatás annyira más jelleget kölcsönöz ennek a receptnek, hogy a családnak talán fel sem fog tűnni ez a kis trükk. ;)
Hozzávalók:
0,5 kg liszt
3 dkg élesztő
1 tojás
1-2 ek olaj
1 csipet só
1 ek cukor
4-5 dl tej
Töltelékhez:
Utóljára, amit sütöttünk Anyuval szilvalekvárral csavartuk fel. Akinek nincs házi lekvárja (az a jó, ami keményebb, mert az nem fog kifolyni), az a boltokban olyat keressen, amire rá van írva: sütésálló!
Avagy a túrós verzió:
0.5 kg túró
fél maréknyi hideg törtkrumpli
citromhéj
1 ek vaníliás cukor
3 ek cukor
2 tojás sárgája
Kenéshez:
2 tojás fehérjébe teszek fél kk cukrot
A tészta hozzávalóiból a száraz elemeket egy tálba összekeverem. Kis lyukat formálok a közepébe, ebbe teszem az olajat, a tojást, a 2 dl langyos tejben megfuttatott élesztőt. (Hogyan futtatunk élesztőt - lásd a pogácsa receptemnél.) Elkezdjük bedagasztani a tésztánkat. A maradék langyos tejet apránként adagoljuk a tésztához, ahogy az igényli.
3/4 órát - hűvösebb konyhában akár 1 órát pihentetjük. 
Amikor látjuk, hogy szépen feljött, kiszedjük deszkára. Nyújtófával - ha épp betoppan nem először ittas kedvesünk, jól elagyabuláljuk, mielőtt ő tenné ezt velünk... :) Ja bocsi, ez most recept. Szóval elnyújtjuk.
Ha lekváros buktát készítünk, azt vastagabbra kell hagyni, mert ha túl elvékonyítjuk a buktát, a sülés közbeni növekedésnél kiszakadhat, és a lekvárunkat a tepsiből kanalazgathatjuk ki. Buktánál olyan ujjnyi vastag tészta kell, minimum! A túrósbatyunál -na nem sokkal, de azért kicsit - vékonyabb a jó. 12x12 vagy 15x15 centis kockákra vágjuk. A buktát úgy töltjük, hogy a lekvárt a tésztakocka egyik oldallap jához közel tesszük és felcsavarjuk. A tepsibe úgy tesszük, hogy a látható hajtás vége legyen alul. a két végét érdemes összenyomni, hogy itt se folyjon ki a lekvár. A túróst pedig úgy kapjuk, hogy a kockának a közepére tesszük a tölteléket, majd a sarkokat egymással szemben a közepére hajtogatjuk. 
Zsírozott lisztezett tepsiben vagy szilikon lapon sütjük 170 C-on. 20 percig vagy fogpiszkapróbáig sül. Látszik az. Én 10 percig alsó-felső sütéssel, majd csak alsó sütéssel készítem. Így az alja nem lesz hóka, hanem az a kellemesen pirult.
Fontos! Sütőpapír nem jó! Odaragadhat!
Alufóliában szálítsunk kóstolót a rokonságnak! Persze csak ha már elhűlt. No meg abból, ami esetleg megmaradt... :) 
FONTOS! Mától ismétlik a JAG sorozatot a Story TV-n! :)
Ti szoktatok rajzolgatni? Bevallom, amikor telefonálok, én gyakran firkálgatok. Főként ha egy könnyű kis csevegés folyik éppen. A minap egyik keresztlányommal és családjával tartottuk fent a vonalat, eközben született ez itt:
Mikor letettem a telefont láttam csak, mit is rajzoltam... Ilyenkor valahogy abszolút nem tudatosan forgatom a tollat. Valahogy csak úgy mozog magától. Én csak épp fogom a végét, hogy le ne szaladjon a papírról... ;)
Próbáljátok ki, tiszta jó érzés! :)
Van egy sajátos grafikai stílusom is. Még gondolkozom, hogyan is mutassam meg nektek, mert az így lekicsinyítve asszem abszolút élvezhetetlen lenne. A lényege, hogy a pozitív egységek maradnak fehérek, a negatívokat satírozom ki. Bonyolultan hangzik, de valójában nem az. Olyan, mintha egy linómetszet lenne, épp csak nem lehet reprodukálni, azaz új lenyomatot húzni belőle. Na jó, nem mesélek róla, mert ezt csak az értheti, aki már látott belőlük. Majdcsak kitalálok valamit... Addig is, hívjatok fel valakit, akiről már régen hallottatok! Előtte azonban készítsetek ki egy darabka papírt és aztán... ki tudja, még akármi is lehet! :)
Bármi is az, amiről úgy gondolod, hogy az emberek visszatartják Tőled - dicséret, elismerés, támogatás, szeretetteljes gondoskodás stb. -, adj nekik azt! Hogy magadnak sincs? Nem baj. Tégy úgy, mintha lenne, és meglátod, meg fog érkezni! Röviddel azután, hogy elkezdesz adni, el fogsz kezdeni kapni!Eckhart Tolle (Új föld című művéből)
Kedves Kriszti! Köszi szépen ezt az idézetet!
Elgondolkoztatott. Igazából azt nem értem, ha ez ennyire egyszerű, akkor miért is vannak az ember életében olyan emberek, akiket hiába szeretett... Nem tudhatom. (Írta Radnóti, de persze nem ebben az aspektusban.)
Egy másik embercsoportra lettem mostanában figyelmes. Ők azok, akik gyűjtők. Gyűjtenek, de sajnos nem választottak jól. Gyűjtik a sérelmeket, a rosszat, a bántásokat. Ők azok, akik nem tudnak megbocsájtani. Ha valami jó dolog történik, az persze természetes... (?!) Nincs igazuk! A jó, abszolút nem természetes. Sajnos minél több dolog szerepel a gyűjteményük skáláján, annál hitetlenebbek lesznek, és már fel sem ismerik azt, ha valami jó dolog kerül a közelükbe. Így lesznek pesszimisták, megkeseredettek, végül magányosak. Aztán persze már senki nem veszi a fáradtságot, hogy megértse őket. Minek a másik ember gondja... - gondolhatnánk. Pedig ők csak olyanok, akiknek segítenünk kell, hogy újra felismerjék az értékeket. Meg kell nevettetnünk őket, vagy legalábbis meg kell próbálnunk. Miért? Mert felismerni azt, hogy körülöttünk is járkálnak ilyen emberek nem elég. Tennünk kell értük. Oda kell nyújtanunk a másik karunkat is, ha az elsőt elutasították.
Mindig van egy második esély.
Nem kaphatsz meg mindent elsőre.
Ezt már "Frédi"nek köszönöm. Igen. Az érdek nélküli segítség pont ilyen is lehet. Talán ha az első kimondott "nem" nem tántorít el bennünket, akkor tényleg segíthetünk azoknak, akik elzárkóznak a boldogság elől. Akik fel sem ismerik, hogy Rád számíthatna, csak el kellene fogadnia. Az élet útja azonban fura szerpentineken kanyaroghat.
Látókörömben van egy kapcsolat. Egy apa és a lánya. Az apa mindent megtett, hogy elszakadjon a lányától. A lány - bármit tett is az apa, mindvégig szerette, csendesen, a maga módján. Nem kereste az apját, nem akart a terhére lenni. Volt, hogy évekig nem beszéltek, aztán jött egy levél, ami megint belemart a lány szívébe. Születésnapja volt. Kerek évforduló, amitől az ember néha álmodozik, hogy most valami különleges fog történni. A levélben azonban ez állt: kitagadták. Sok év telt el megint. Végül az apa a sok gyereke ellenére senkire nem számíthatott. Egyedül maradt. Találkoztak. Hogy hogyan, az nem fontos, a helyszín sem az. Találkoztak, újra - csak ez számít. Egy ember maradt mellette. Csakis egyvalaki, aki sosem sértette meg, aki sosem bántotta vissza. Igen, a lány. A lány, akiből az évek elteltével asszony lett. Az apa nem kért bocsánatot. A lánynak talán jólesett volna, de azt mondja "nem számít". Tiszteli az apját, mert felnevelte. Tiszteli, amiért szakmát adott a kezébe. "Ha másért nem, ennyi is elég lenne, hogy mindig mellette legyek, ha szüksége van valakire..."
Büszke vagyok rá, hogy ismerhetem ezt a "lányt". Ő az egyik példaképem.
Ezt a címet kapta a mai napi fotóm. Erdélyben készült, még 2007-ben. Egy olyan idős Nénikét ábrázol, akivel egy kis ideig elbeszélgettünk. Hihetetlen élmény volt. Az ősbizalom irányunkban csak úgy áradt Belőle. Még ebédre is meghívott volna bennünket. Talán ha nem indul tovább a kis csapatunk, és nem vagyunk időhöz kötve, még el is fogadtuk volna. Én leginkább talán akkor, ha tudom, még visszatérek pár nap múlva, hogy valamiképpen megköszönhessem mindazt, amit kaptam. Sajnálom, hogy nem jegyeztem meg a címet. Mert talán elpostázhattam volna a képet. Azt hiszem, legközelebb figyelmesebbnek kell lennem...
Bizalom. Mennyire hiányzik sok kapcsolatból... Ha bizalom van, akkor olyan életet élhetünk, hogy a kételkedés, féltékenység és még megannyi rossz elkerül bennünket. Az is sötét oldal, ha a bizalom nem kölcsönös. Hiába a miénk, ha nem kapjuk vissza. Így nem lehet szeretni sem. Eléghetünk és összetörhetünk. Akitől nem kapjuk meg, nem is érdemel meg minket!
Adni öröm. Ne fukarkodjunk hát azzal, ami nem kerül pénzbe. Okés, persze, a mai világban ez azért nem kis dolog. Talán én is túl régen találkoztam ilyen tiszta - tényleg ez a legjobb szó rá - ősbizalommal. Fogalmam sincs, honnan tudhatta a Néni, hogy megérdemeljük ezt az ajándékot, amit kaptunk Tőle. Honnan tudta, hogy nem akarunk rosszat tenni? Hiszen manapság azért ez nem törvényszerű. Neki ez természetes volt. Nekünk cseppet sem. Lehet az elszigeteltség, a hely, ahova eljutottunk, még túl érintetlen a világias, szennyes gondolatoktól és tettektől. Hiába, a külvilág kizárásával egy távoli helyen élve nemcsak a jótól, de a rossz dolgoktól is védhetjük, konzerválhatjuk lelkünket egy szebb és jobb jövőre várva... 
Nyári emlék ez a fotó... Csak azt ne kérdezd, melyik nyáré... :D Mivel rengeteg a házi feladatom, így ma is fotót kaptok. Kritizáljátok bátran, nekem akkor is tetszeni fog! :)
Kedves Space! Örülhetsz, ma nincs több olvasnivaló... ;) 
Most nincs kedvem írni. Beszéljenek helyettem a fotóim. :) Mhm...
Kitaláltam viszont, hogy hogyan is hidaljam át ezt az állapotomat!
Játékra hívlak Benneteket!
A feladat a következő, minden képhez kaptok 1-2 kérdést, amit a hozzászólásokban lehet megválaszolni. :)
1. Melyik épület látható a képen?
2. Melyik dzsáminak a részlete lehet? Kinek a sírja, kápolnája található a dzsámi kertjében?
3. Miért nem a dzsámin belül imádkoznak a képen látható férfiak? Hányszor hív a müezin imára egy nap során?
4. Mi az, amit a muzulmánok művészi teljesítménynek és az inspiráció szolgálójának tartanak?
5. Gyakori a 3 erkélyes minaret?
6. Hogyan hívják a képen látható, falban lévő mélyedést? Mi a célja?
7. Melyik mecset részlete látható a képen? Hogy hívják a vele szemben látható épületet?
Hajrá Mindenki! :)
... ahogy mondják jóból is megárt a sok!
Talán nem is tudnám értékelni a jót és a szerencséset,
ha csak abban lenne részem.
Kell egy kis küzdés, erőfeszítés,
illetve ha kell ha nem jön az,
és ha mértékkel jön még segít is.
A csalódások, kudarcok, szomorúságok lehet,
hogy mind egy irányba mutatnak,
hogy egyszer majd érdemes legyen visszanézni az útra,
ami kanyargott, keskenyedett-szélesedett,
keresztezett vagy együtt futott más utakkal,
de a Mi utunk volt...
Az idézet egy számomra kedves emberke leveléből való. Tegnap hozta az iwiw postása, a szinte már elmaradhatatlan Búékos levelek között. Rögtön megfogott, valahogy ráéreztem az egymás után pakolt szavak mélységére. Köszönöm Neked! :)
Ideje leszedni a karifátokat! :) Elvileg ma kellene. Nekem tavaly karácsonykor nem volt, így ma valami más munka után kell néznem. Találok is, az biztos! Anya már jelezte, hogy átnézhetem a könyvelését, jól csinálta-e meg. :)
Ígértem, hogy a szerda a stabil receptes napunk marad. Jöjjön hát valami új! Persze csak a ma született barikáknak új a dolog. Gyakorlott háziasszonykák már számtalanszor elkészítették...
Egy kis türelem, most alszom egyet! Nemsokára olvashatod a mai napot, csak még be kell pótolnom némi pihit... Meg fogja érni visszalátogatnod... ;)
Káposztaleves azaz Korhelyleves (Bocsi, a fotó nem vmi tökéletes... mondhatni nagyon rossz :D) 
1kg savanyú káposzta
1/2 füstölt hátsó csülök, nem pácolt! A hagyományos füstöléses a jó.
40 dkg debreceni pároskolbász
só
vegeta
bors
porpaprika
liszt
olaj
tejföl
Külön fazékba odatesszük főni a káposztát, amit előzőleg jól kicsavartunk, majd hideg vízzel kimostunk. A leve még lehet kelleni fog az utósavanyításhoz, szóval azt ne öntsük ki. A kicsavart savanyúkáposztát érdemes előtte késsel megvagdosni, hogy ne legyenek benne nagyon hosszú szálak. Beledaraboljuk a kolbászt is, és az egészhez annyi víz kell, hogy ne túl sűrű, de tartalmas levest kapjunk majd. Ez kb 5-6 liter. Felfűszerezzük ízlés szerint: sóval, borssal, vegetával. Ez kb másfél órát fő együtt lassú tűzön.
A füstölt csülköt külön odatesszük a tűzre. Háromszor kell felzubogtatni, majd készre főzni. Ez azt jelenti, hogy amikor elkezd rotyogni, leborítjuk róla a vizet, és új vízben kezdjük előről a dolgot. Szabad tűzön 1 órát kell főnie, só nélkül, mert a csülök már sós! Vagy kuktában is készíthetjük, akkor felfővés után 40 perc + kiszuszogási idő. Kiszedjük, hagyjuk egy kicsit hűlni, majd éles késsel ízléses darabokra vagdossuk.
Míg fő a leves, rántást készítünk, 3 evőkanál lisztből + annyi olajjal, hogy ne túl sűrű legyen. Hagyjuk egy kicsit hűlni, majd jöhet a porpaprika. Felengedem egy kicsi hideg vízzel, hogy folyós legyen, és beleengedem a levesbe, ha a káposztánk addigra már megfőtt. Felrottyanás után megkóstoljuk, elég savanyú-e. Ha nem, akkor a káposzta kicsavart levéből keverhetünk még hozzá. Ezután belekeverem a falatkákra vagdosott füstölt csülköt, ismét megvárom, hogy felfőjön, majd elzárom a lángot, ennyi.
Tányérba szedve tejfölt keverhetünk hozzá, ami megadja az egész leves korhely valóját. A tejfölt ugyan a rántáshoz is hozzátehetnénk, de például nálunk a családban nem mindenki szereti a káposztalevest tejfölösen, van aki csak natúron hiszi tökéletesnek.
Nálunk Január elsején minden évben van ilyen. Persze minden alkalommal megállapítjuk, hogy lehetne évközben is ilyen, valahogy kimegy a fejünkből, és megintcsak 1-ére főzzük meg... :) Mindegy... Legalább jól indul az év! :)
A család jó dolog! Főként, amikor valakit meglátogathat az ember. Aztán marasztalják, mert kitűnő a hangulat. Az ember végül spontán rávágja, miért is ne?! Marad. Akkor még nem is sejti, hogy az igazi buli még csak azzal veszi kezdetét. Valami ilyesmi történt velem! Nem, ez nem igaz... Pontosan EZ történt velem! :)
Imádott unokaöcsém - igaz, Ő az egyetlen unokafivérem...;) - hazalátogatott Búékolni. Ráadásképpen Lajosnak - aki hamarabb volt a barátom, minthogy bekerült volna a családba - éppen 5-én van a születésnapja. Szóval több alkalmunk is volt, hogy összejöjjünk. Az egész egy közös Thermal fürcsivel indult, ahol a víz adta alaphangulat szinte már tökéletes volt. Aztán hazamentünk vendéglátóinkhoz, ahol eleinte fogalmunk sem volt, hogyan lesz vacsi, ha a háziasszony velünk pancsolt egész délután. Persze a sok szoba közül az utolsóba gyertyafény lágy fénye hívogatott minket. Már meg volt terítve, és az étel is elkészült - még délelőtt, csak még egy kicsit fel kellett pirítani, hogy tökéletes legyen...
Koccintás, majd kulináris élvezetek, süteményhegyekkel, pohárkrémmel. A társaság fele aztán még egy könnyed hangvételű beszélgetés után búcsúzott. Akik maradtunk, átmentünk a konditerembe. Ez egyben zeneszoba is, meg az informatikai forrás! :) Mi mást tehetne egy zenész család? Koncertet ad skype - on a hazaérkezett családtagoknak! :D Tibcsi és Lajos Gitározott, Mami kanalakkal dobolt, én meg azt ahogy már sejthetitek a billentyűk mögött foglaltam helyet, no meg énekeltem. :)
Persze két zeneszám között beszélgettünk is, például arról, hogy Tibi megpróbálkozik megzenésíteni a verseimet! :) Ez aztán tényleg fantasztikus lenne... Meg is próbált rögtönözni egy gerincet - zenészek értik miről beszélek - ez egy zenei váz, ami a leendő dal alapja lehet. Egy kicsit líraira sikerült, de a "Neked" - nek jó lesz! A "Várom a napot" című leendő slágerünkhöz viszont rendeltem egy pörgős rockot, mert ha az utolsó versszakot tényleg refrénként kezeljük, akkor azt illik kikiabálni magunkból! :) Ahogy egy jó Tankcsapda koncerten is tenné az ember... :) Ha már egyszer hallgatásuk közben jött az ihlet, hát legyen stílus azonos a megzenésítés! Ugyeugye?
Mindez a tegnap délután története volt, egészen ma hajnali fél 3-ig... :) Még jó, hogy akadt kölcsön pizsi, meg elég szoba, így nem volt gond semmi.
Nem sokat aludtunk... Lehet a túl minőségi étel volt az oka? Vagy csak a felpörgött hangulat? Nem is tudom... Tény, hogy kétszer kaptunk reggelit. Elsőként Sanyi futott be, hozott friss kifliket. Másodjára meg amit Tibi nem akart elvinni, azt csemegéztük be. Egy fincsi ebéd után levezetés képpen ismét fürcsibe vonultunk, ahol már várt a család másik fele. :) A víz így kerekké formálta az egész mindent!
Drága Lajos! Isten éltessen még jó erőben, egészségben közöttünk nagyon sokáig!
Drága Mami és akiknek még köszönhető: Isteni lett a tavalyi bor!
Mindenkinek: Köszönöm, hogy széppé varázsoltátok e két napot!
Drága Tibi! Köszönöm, köszönöm a hozományod! Áprilisban vagy májusban számíthatsz rám! ;) Ugorj neki a daloknak, ha van valami, jelentkezz! Ja igen, tök jó, hogy nem fértek be a törlők... megkaptam 3at! :D
Mhm... ez évben még minden nap kaptam ajándékot... Lehet eljött az én időm?! :) Hehe...
Drága Alíz! Továbbra is szorítunk! Puszi szüleidnek és Neked!
Drága Anna! Minden úgy volt jó, ahogy! Külön köszi, hogy marasztaltál!
Drága Josh! Bárcsak összejönne végre Neked is minden, és velünk ünnepelhetnél... Hajrá! Mutasd meg!
Kedves Olvasóim! Bocsi, hogy a mai nap megcsúszott... Hát ezért történt. Remélem szép napotok volt! Láttátok a John Q - Végszükség című filmet? Nagyon komoly volt a mondanivalója... Szeretteinkért akár az életünket is! Szeressünk hát teljes szívvel, máshogy nem érdemes levegőre se menni...
Vissza a régi kerékvágásba! Ahogyan azt hűséges Olvasóim megszokhatták, hétfőn mindig egy számomra kedves történetet osztok meg Veletek. Ez évben ugyan nem fogom tartani annyira szigorúan a felépített sablonomat, csak ha épp nem jut más az eszembe. :) Na jó, a receptes szerda egyenlőre fixen marad, mert azt látom nagyon szeretitek! :)
A mai történet pedig Nagymamámhoz fűződik. Egyszer csak, amikor egy szép délután összegyűlt a család, mindannyian csak csodálkoztunk, hogy hány évet is írt cukrász nagynéném a tortára. A 70-es szám aranyosan kanyarogva jelezte; nagy nap van... Persze tudtuk, miért is vagyunk együtt, a csodálat inkább annak szólt, hogy Nagymami 70 évesen is örök fiatal maradt. El is határoztam, hogy ebből az alkalomból valami különlegeset adok Neki. Ez nem volt más, minthogy meghívtam, jöjjön velem Spanyolországba. Eredetileg a meghívás Nagypapámra is vonatkozott, de sajnos Ő a rossz lába miatt nem vállalta be az utazást. Repülőre akkor nem volt pénzem, főleg úgy nem, hogy harmad magammal együtt fizessek minden mást is. (A mai napig bánom, hogy Nagypapát itthon hagytuk... No de ez egy másik történet.)
Egy kerek esztendőbe telt, és rengeteg hízelgésbe - no meg puszimba -, hogy végül Nagypapa elengedte Mamit velem. Sok kedves emlék közül az egyik kedvencem ez, aminek megismerése után remélem a Ti arcotokon is átsuhan egy mosoly.
Történt, hogy egyik fakultatív programunk keretén belül Santa Maria de Montserrat-hoz araszolt felfelé a buszunk. Ez egy bencés kolostor, Barcelonától 50 km-re a Montserat hegyen, jó magasan. A panoráma csodaszép, ám az odavezető út kellőképpen szerpentines. Ahogy megyünk felfelé, Mami hol nézi a mellettünk mélyülő szakadékot, hol az utat pásztázza, miközben kapaszkodik a karfába. A sofőr mögötti ülésen kuporogva egyszer aztán ez szaladt ki a száján, Sárikának (idegenvezetőnknek) címezve:
- Hát hallod, Drága, "kurva" egy út ez! - Erre megfordul a spanyol sofőr, és elkezdi ismételgetni:
- Kurva, kurva... - Persze Nagymaminak se kellett több:
- Az utat nézzed! - Mutatott előre. - Hát, ez csodás, ezt még egy spanyol is érti?! Megtanulhatna valami szebb magyar szót is! De leginkább figyeljen a munkájára, mert a végén még lezuhanunk! - Az izgalom, a várakozás, egy cseppnyi félelem és mosoly. Ez mind ott volt Mami arcán.
Sárikával persze Mi már nagyon nevettünk, merthogy - íme a titok: a "kurva" spanyolul (vagy katalánul?) azt jelenti, hogy KANYARGÓS! Szóval amikor a Mami azt mondta, teljesen pontosan fejezte ki magát, tudta nélkül ugyan, de mégis! Futótűzként ment is az új spanyol szó a busz végéig, és indult be mindenkinek a fantáziája. Elkezdődött az élet, pár perc múlva pedig egy vidám társaság szállt ki, hogy megtekintse a Fekete Madonnát.
Mivel Montserratról még fogok írni Nektek, ma nem kaptok történelmet, sem fotót róla, de hogy nagyon ne hiányoljátok a képi anyagot, egy több, mint 10 éves grafikámat azért megmutatom. Aki járt már ott, remélem fel fogja ismerni... ;)
A rajzlap már kicsit besárgult, de ettől olyan patinás lett... :)
