Ezt a címet kapta a mai napi fotóm. Erdélyben készült, még 2007-ben. Egy olyan idős Nénikét ábrázol, akivel egy kis ideig elbeszélgettünk. Hihetetlen élmény volt. Az ősbizalom irányunkban csak úgy áradt Belőle. Még ebédre is meghívott volna bennünket. Talán ha nem indul tovább a kis csapatunk, és nem vagyunk időhöz kötve, még el is fogadtuk volna. Én leginkább talán akkor, ha tudom, még visszatérek pár nap múlva, hogy valamiképpen megköszönhessem mindazt, amit kaptam. Sajnálom, hogy nem jegyeztem meg a címet. Mert talán elpostázhattam volna a képet. Azt hiszem, legközelebb figyelmesebbnek kell lennem...
Bizalom. Mennyire hiányzik sok kapcsolatból... Ha bizalom van, akkor olyan életet élhetünk, hogy a kételkedés, féltékenység és még megannyi rossz elkerül bennünket. Az is sötét oldal, ha a bizalom nem kölcsönös. Hiába a miénk, ha nem kapjuk vissza. Így nem lehet szeretni sem. Eléghetünk és összetörhetünk. Akitől nem kapjuk meg, nem is érdemel meg minket!
Adni öröm. Ne fukarkodjunk hát azzal, ami nem kerül pénzbe. Okés, persze, a mai világban ez azért nem kis dolog. Talán én is túl régen találkoztam ilyen tiszta - tényleg ez a legjobb szó rá - ősbizalommal. Fogalmam sincs, honnan tudhatta a Néni, hogy megérdemeljük ezt az ajándékot, amit kaptunk Tőle. Honnan tudta, hogy nem akarunk rosszat tenni? Hiszen manapság azért ez nem törvényszerű. Neki ez természetes volt. Nekünk cseppet sem. Lehet az elszigeteltség, a hely, ahova eljutottunk, még túl érintetlen a világias, szennyes gondolatoktól és tettektől. Hiába, a külvilág kizárásával egy távoli helyen élve nemcsak a jótól, de a rossz dolgoktól is védhetjük, konzerválhatjuk lelkünket egy szebb és jobb jövőre várva... 
