A verseny napja egészen nyugisan indult. 9-kor csörgött az óra, de ahogy az nálam rendszeres, előtte már 4-5 perccel már megébredtem saját ágyikómban. Kényelmesen pakolásztam össze pár dolgot, majd egy számomra kedves személy kifurikázott az állomásra. A vonatból most valahogy csak néztem hogyan futnak el mellettünk a fák, bokrok, falvak, városok. Nem hallgattam zenét, az egész olyan volt, mint egy búcsú. Szomorú voltam.

Megérkezve viszonylag hamar megtaláltam a versenyközpontot, de még volt 2 óra a rajtig, így kiültem a Duna partra, és csak néztem a vizet és élveztem a nap milyen kellemesen felmelegítette a követ. Sugara kicsit hunyorgatta a szemem, így már-már azon gondolkoztam, hogy el kellene menni valahova napvédő krémért, mert azt elfelejtettem odapakolni. Ekkor láttam meg az első esőfelhőket... Hát jó, gondoltam, remélem nem úszóverseny lesz a futóversenyből, mert azt valahogy kevésbé díjaznám. Aztán megéreztem arcomon a cseppeket. Egyre sűrűbben kezdett szitálni, mikorra rászántam magam - behúzódok a női öltöző sátrába. Jól is tettem, mert pár perccel később már zuhogott. A csepegés kezdetén indult az 5 km-es távra nevezettek csapata, szóval Ők kapták az égből az áldást rendesen...

Ajjajj, mi lesz itt egy óra múlva? - Kérdeztem némán, és mint szoktam, még a régmúlt versenyekből elővettem régi babonámat. Lövészversenyeken, ha esett az eső az mindig megnyugtatott, mert tudtam, hogy ellenfeleimet a rossz idő felstresszeli, így ha én nem idegesítem fel magam a rossz időn, már szinte nyakamban is az arany. Felfújtam hát az égre, mert anno valakivel gyakorta így űztük el a rossz időt. Aztán meg azzal nyugtattam magam, hogy az eső mindig hozott nekem valami jót. Mindig. És ez nem túlzás. Amikor régebben találkozgattam Valakivel, akkor is mindig esett... milyen régen volt...

18 órakor aztán elindult a 10 km-es táv. A versenyen több új élménnyel gazdagodtam. A biztató szavak és poénok most is jöttek a csapattársaktól. 5 km-t futottunk a rakparton a fordítóig, majd ugyan azon az útvonalon vissza. Már a 3. km jelzőt elhagytuk, amikor találkoztunk a mezőny elejével, akik már jöttek visszafele. Egy Valaki odakiáltott nekem, hogy "Majd jövök eléd!" - de bevallom, nem gondoltam, hogy ez nekem szólt. Futottunk, és sokszor gondoltam arra, miért is futok. Aztán közel a 8. km után tényleg elém jött, és végigfutotta velem az utolsó km-eket az, aki ígérte. Nagyon aranyos volt, igazán mondom, hogy talán fel is adtam volna, ha Ő nincs. Akkorra már ott tartottam, hogy nem éri meg végigcsinálni. De elém jött, és biztatott, hogy igenis időn belül vagyok, el tudom érni a célomat. Erre megjegyeztem:
     - Oké, kérem a lovamat!
     - Ott áll a célnál, nem látod? Na gyerünk! Gyere velem! Megcsináljuk!
Csupán az utolsó 50 métert nem futotta mellettem, mert ott már kordonon belül csak a versenyzőké volt a pálya.
Képzeljétek! Még a nevemet is bemondták a chipes időmérésnek köszönhetően - és ez is egy egészen új élmény volt.

Köszönöm, hogy ott voltál, amikor szükségem volt Rá(d).

Ismerjétek meg Leopoldot, aki mától a futós kabalám. Emlékül kaptam, hogy emlékezzek...