- akarom mondani Eszter :)

Mert Áront nem ismerem... :)

A mai sztorim tehát Eszterkémről szól. Ez a Gyermek annyira szeret, hogy - hiszitek, vagy nem -, ha csak meghallja a nevemet abban az összefüggésben, hogy megyek hozzájuk, avagy Ők jönnének hozzám, azonnal lebetegszik. A minimum, hogy van egy kis láza. Szó szerint belebetegszik az izgalomba, annyira várja minden találkozásunkat. :)

Az évek során már szinte gyakorlattá vált, hogy csak a legutolsó pillanatban mondjuk meg neki, hogy esélyes az újabb találkozó, mert ezzel is próbálnánk Őt óvni. Hiába. Mindig pontosan tudja, mikor készülök, anélkül, hogy beszélnénk róla. Amikor elköhinti magát, már azonnal rám gondol... :)

A legemlékezetesebb ilyen történet pár éve esett meg. Készültem, hogy nálam töltenek pár napot Eszter és Fanni, megbeszéltük a szülőkkel, és Keresztgyermekemnek is csak az utolsó napokban szóltunk, de úgy belázasodott, hogy végül otthon kellett maradnia, és csak a nővérkéje jött el hozzám. Nem egy városban élünk, így rettenetesen el is szomorodott, hogy Ő most nem jöhet. Anyukájával, aki viszont gyermekgyógyász mellett asszisztens, jobbnak láttuk, ha az Ő szakértő szeme vigyáz rá.

Fannival túl is voltunk az első közösen eltöltött 24 órán, amikor megcsörrent a telefon.
     - Szia Vale! - szólt Keresztlányom Anyukája. - Mi is itt vagyunk a városban, mert Eszterkét be kellett hozni a kórházba...
No, Fannival el is szomorodtunk, és szaladtunk be meglátogatni. Amikor meglátott Bennünket, szinte szó szerint ez történt:
     - Valcsi! - Szólt, és már nyújtotta is ölelésre a karját. Én meg átöleltem, simogattam a kis hátát. - Látod? Mégis eljöttem Én is! Kibuliztam, hogy együtt legyünk!
      - Drágaságom! No de szállást én is tudok Neked adni, nem kell ilyen szélsőséges megoldásokhoz folyamodnod! - próbáltam viccelődni Vele.
     - Az mindegy! A lényeg, hogy itt vagyok Én is, meg Te is, és Mindenki. - na persze ezen a mai napig mosolygunk, hogy bármi áron el tudja intézni, hogy láthassuk egymást, és együtt töltsünk egy kis időt. :)

Most vasárnap, amikor megünnepeltük, hogy Keresztanyuja lettem, már azt hittem, sikerült kinőnie ezt a "lebetegszünk" dolgot, mígnem az Anyukája elárulta - bizony, most is volt egy kis láz pénteken... Egy nagy egyen-sóhajtás kísérte mosolyok suhantak át az asztalt körülülők arcán, aztán míg mi egymásra mosolyogtunk a többiek már témát is váltottak.

Íme, megosztom Veletek egy szépen összepakolt tányér látványát. Ilyen és sok más egyéb finomságban volt részünk. A csúcs azonban az, hogy ezt itt nem én pakoltam össze. Ez Attila, Eszterkém apukájának a műve! :) Ez úton is grat, hogy szebb lett, mint az enyém ;) - amit persze nem láthattok, mert cseppet alulmaradt esztétikailag... ;)

Gyermekek. Azt gondolom, hogy a legönzetlenebbül a gyermekek képesek szeretni. Nem nézik: ki honnan jön, ösztönösen érzik, ha valaki szívből szereti Őket. Amikor felnőtté válunk, csak nagyon szerencsés pillanatokban találhatunk igaz barátokat. Sok emberrel találkozunk, mégis csak egészen kevesen vannak azok, akik megérintenek bennünket, és belelátnak a lelkünkbe. Akik időt szánnak rá, azok megláthatják, kik is vagyunk valójában. Persze, csak ha mi is készen állunk rá, hogy levegyük az álarcunkat, ami mint védőburok óv a sérülésektől. Miért is félünk, hogy azok legyünk, akik vagyunk? Miért akar sok ember többnek látszani, mint ami? Nem tudom. Keresztlányom azonban a maga bölcsességével nemrégen ezt mondta:

A legnagyobb üzlet az lenne, ha megvennénk minden embert annyiért amennyit ér, aztán eladnánk annyiért, amennyinek képzeli magát... :)