Ugye nem olvastad félre?! Nem, nem azt írtam, hogy rúgj be úgy, hogy kerülj az asztal alá... Az idézet Nagymamám nővérétől való. Ő volt Ilonka néni. Szókimondó, tiszta szívű, aki szeretteit agyon tudta kényeztetni.

Róla emlékezek meg a mai napon. Nem tudom mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, szóval a történeteim sem igazán tudom, milyen sorrendben követik egymást. Gyermek voltam még, amikor ezek megtörténtek. Fel-felsejlő pillanatképeim vannak csupán Róla.

Imádtam szaladgálni a hatalmas udvaron, ahol szabadon szaladgáltak előlem a szárnyasok. Volt ott minden, ami egy gyereknek elég. Emlékszem, milyen szép tollcsokrot szedtem össze Anyának. Volt benne kakasfarktolltól kezdve a kacsa- és gyöngytyúktollig minden. Szép színes volt... :)

Aztán volt egy hatalmas góré, telis-tele kukoricával, és  - bár nem láttam - egerekkel. Amikor kivettem egy cső tengerit, hogy lemorzsoljam a tollasoknak, értelemszerű volt, hogy megmozdult más cső is, én meg rögtön szaladtam és Ilonka nénihez bújtam.

Emlékszem arra is, hogy amikor meghalt az első papagájom, ő készített egy kis keresztet, és az udvarán temettük el.

Két ajándékot őrizgetek Tőle. Egy letört farkú porcelán halacskát, és egy homokórát, amit a mai napig használok amikor tojást főzök. Ciklámen homok van benne. Sosem láttam azelőtt ilyen színt. Gyermekként teljesen megbabonázott, és el sem akartam hinni, amikor Ilonka néni nekem ajándékozta.

Ő egy igazi alföldi asszonyka volt. Egyszer történt aztán, hogy Apáék vettek egy autót. Az első kerek lámpás citromsárga Ladánk a világot jelentette nekem. :) El is hívtuk Ilonka nénit is kirándulni, a hegyekbe. Apa és Anya elöl figyelték a kanyargós utat, ami Lászlótanyára vezetett, én meg középen kuporogtam Ilonka néni és Nagymami között. Egy kilátópont szerű parkolónál megálltunk, és gyönyörködtünk a dombos tájban, amikor megkérdezte az egyik felnőtt:
     - Ilonka néni miért nem mosolyog? Nem tetszik a táj? Olyan szép, és jó a levegő is!
     - Mit nézzek? Hát itt nem lehet látni a fától az erdőt! - jött a válasz. - Otthon kimegyek a faluszélre, aztán ha tiszta az idő majdnem ellátni a szomszéd faluig... Itt meg... ?! - erre mi csak összenéztünk, és elkezdtünk nevetni. - Jól van, na. Nem szokott az én szemem az ilyesmihez. Olyan, mintha bezártak volna!
     - Ilonka néni! Akkor csak tessék jó mélyeket lélegezni, de csukott szemmel ám! :)

Az utolsó történetem pedig, amit megosztok Veletek egy családi ebéden esett meg. Egy kis vályog házat képzeljetek el, nádtetővel. Itt nem volt parketta, de még csempe sem. Egyszerűen föld volt a lábunk alatt. Ennek ellenére tisztaság volt. Ha voltatok már falumúzeumban, láthattátok - pont úgy voltak feltéve az ágyra a paplanok meg a párnák. A székeken birkaszőrök, hogy melegítsenek, az alapmeleget pedig a cserépkályha ontotta magából. Olyan belsőséges volt, és sehol máshol azóta nem éreztem azt az illatot. Emlékszem még arra, hogy volt olyan régi vasalója, amibe parazsat kellett tenni, meg az egyik falon lógott egy mángorlófa, csodaszép faragással. A szoba közepén állt az asztal, amit ünnepek alkalmával körbevett a család.
Egyik ebéden aztán történt, hogy tyúkot főzött. Ettünk is jóízűen, hisz akkoriban még híre se volt annak, hogy táppal etetik a tyúkokat. Evett a jószág - amit talált (zöldeket, rovarokat, homokot), csak kukoricát adtak neki, semmi mást. Jó alapanyagból pedig nem volt nehéz egy fejedelmi fogást elővarázsolni. Ahogy eszegettünk, és beszélgettünk, egyszer csak leejtett valaki egy falat ételt. Hogy csont volt, vagy más, az már nem rémlik, de ekkor hangzott el a mondat, ami azóta a családunkban szállóigévé vált:
     - Ne is törődj vele, csak rúgd az asztal alá! Majd megtalálja a seprű, ha a cica addig meg nem eszi... :)
Hát így. Ilonka néném emlékét szívemben őrzöm, és ölelését sosem feledem, mert igaz szívvel adta, s mert jó lélek volt, önzetlen és kedves.