Bármi is az, amiről úgy gondolod, hogy az emberek visszatartják Tőled - dicséret, elismerés, támogatás, szeretetteljes gondoskodás stb. -, adj nekik azt! Hogy magadnak sincs? Nem baj. Tégy úgy, mintha lenne, és meglátod, meg fog érkezni! Röviddel azután, hogy elkezdesz adni, el fogsz kezdeni kapni!

Eckhart Tolle (Új föld című művéből)

Kedves Kriszti! Köszi szépen ezt az idézetet!

Elgondolkoztatott. Igazából azt nem értem, ha ez ennyire egyszerű, akkor miért is vannak az ember életében olyan emberek, akiket hiába szeretett... Nem tudhatom. (Írta Radnóti, de persze nem ebben az aspektusban.)

Egy másik embercsoportra lettem mostanában figyelmes. Ők azok, akik gyűjtők. Gyűjtenek, de sajnos nem választottak jól. Gyűjtik a sérelmeket, a rosszat, a bántásokat. Ők azok, akik nem tudnak megbocsájtani. Ha valami jó dolog történik, az persze természetes... (?!) Nincs igazuk! A jó, abszolút nem természetes. Sajnos minél több dolog szerepel a gyűjteményük skáláján, annál hitetlenebbek lesznek, és már fel sem ismerik azt, ha valami jó dolog kerül a közelükbe. Így lesznek pesszimisták, megkeseredettek, végül magányosak. Aztán persze már senki nem veszi a fáradtságot, hogy megértse őket. Minek a másik ember gondja... - gondolhatnánk. Pedig ők csak olyanok, akiknek segítenünk kell, hogy újra felismerjék az értékeket. Meg kell nevettetnünk őket, vagy legalábbis meg kell próbálnunk. Miért? Mert felismerni azt, hogy körülöttünk is járkálnak ilyen emberek nem elég. Tennünk kell értük. Oda kell nyújtanunk a másik karunkat is, ha az elsőt elutasították.

Mindig van egy második esély.
Nem kaphatsz meg mindent elsőre.

Ezt már "Frédi"nek köszönöm. Igen. Az érdek nélküli segítség pont ilyen is lehet. Talán ha az első kimondott "nem" nem tántorít el bennünket, akkor tényleg segíthetünk azoknak, akik elzárkóznak a boldogság elől. Akik fel sem ismerik, hogy Rád számíthatna, csak el kellene fogadnia. Az élet útja azonban fura szerpentineken kanyaroghat.

Látókörömben van egy kapcsolat. Egy apa és a lánya. Az apa mindent megtett, hogy elszakadjon a lányától. A lány - bármit tett is az apa, mindvégig szerette, csendesen, a maga módján. Nem kereste az apját, nem akart a terhére lenni. Volt, hogy évekig nem beszéltek, aztán jött egy levél, ami megint belemart a lány szívébe. Születésnapja volt. Kerek évforduló, amitől az ember néha álmodozik, hogy most valami különleges fog történni. A levélben azonban ez állt: kitagadták. Sok év telt el megint. Végül az apa a sok gyereke ellenére senkire nem számíthatott. Egyedül maradt. Találkoztak. Hogy hogyan, az nem fontos, a helyszín sem az. Találkoztak, újra - csak ez számít. Egy ember maradt mellette. Csakis egyvalaki, aki sosem sértette meg, aki sosem bántotta vissza. Igen, a lány. A lány, akiből az évek elteltével asszony lett. Az apa nem kért bocsánatot. A lánynak talán jólesett volna, de azt mondja "nem számít". Tiszteli az apját, mert felnevelte. Tiszteli, amiért szakmát adott a kezébe. "Ha másért nem, ennyi is elég lenne, hogy mindig mellette legyek, ha szüksége van valakire..."

Büszke vagyok rá, hogy ismerhetem ezt a "lányt". Ő az egyik példaképem.