Ki félelemmel él, az csak félig él...

Már olvashattátok tőlem ezt, ami igaz is, de én valahogy kiegészíteném. Eltelt közel 4 év, és én hibát hibára halmoztam azzal, hogy mindig vártam a megfelelő alkalmat. Miért? Mert sokszor féltem megtenni valamit, mert azt gondoltam nem vagyok hozzá elég. Minden jel erre utalt, így nem volt nehéz elhinnem. Valami hiányzott, ezért felvettem egy harcot. Egy harcot önmagammal, amit sikeresen hajtottam végre. Leküzdöttem egy betegséget. S hogy mindezt ne lássátok - mosolyom mögé rejtettem. Várakozás. Várakozás a megfelelő pillanatra. Várakozás valamire, amiről azt gondoltam jó lesz, hanem a legjobb. Még akkor is, ha nem tarthat örökké. Várakozás arra, hogy rám is figyeljenek. Várakozás arra, hogy talán egyszer én is leszek akár csak fele annyira fontos, mint amennyire nekem fontosak mások. Várakozás, hogy végre megtehessem azt, amire a legeslegjobban vágyok, és remélni azt, hogy ez másoknak is ugyan olyan boldogságot hoz majd, mint nekem. Itt rontottam el. Elvesztem abba, hogy megpróbáljak külsőségekben is olyan lenni, mint amilyen belül vagyok. Nem tökéletes, mert az számomra elérhetetlen. Csak jó. Nekem ennyi elég. Jobbá váltam mégis azáltal, hogy elengedtem azt, ami számomra a legfontosabb. De összegzés képpen azt kell mondjam: nem érte meg... És ezt az utolsó mondatomat azt hiszem csak kevesen fogják megérteni, de nem baj. Talán nem is kell, hogy mindig érthető legyek mindenki számára.

A tanulság pedig nem más, mint hogy élni kell. Nem szabad várni arra, hogy ha fellibbentik előtted életed álmát, az be is fog következni. Nem szabad álmodozni róla. Csak az a biztos, ami már elmúlt. S a múlt szépséges pillanatait már nem veheti el senki, míg a jövő ígéretei mind a semmibe veszhetnek. A jelenben kell élni, és nem a múltban, sem pedig egy elképzelt álmot ringatva karunkon. Az a boldogság ami most a szívedben van, a jelené. Teljesen át kell élni, ki kell facsarni, akár csak egy citromot. Azaz kihozni belőle a legtöbbet.

Szeretnék továbbra is úgy élni, azzal az életszemlélettel, ahogy ezt André Masse már megfogalmazta előttem:

Az évek, melyeket az Úr ad, gyors iramba múlnak,

Az órák, melyekben jót nem tettél, a semmiségbe hullnak.

És a mai napra még...
Szeretnék köszönetet mondani Mindazoknak, akik az elmúlt hónapban lelkileg támogattak. Én azon emberek közé tartozom, akiknek időnként hallani kell, hogy fontos vagyok Nekik... akiknek egy ölelés mesél. Nem is tudom miért... :) S most felsorolhatnám őket név szerint, de úgyis tudják magukról kik azok. A többiek meg csak ne irígykedjenek, mennyien is voltak mellettem, amikor szükségem volt rájuk! :) Szóval: KÖSZÖNÖM! Soha nem gondoltam volna, hogy ennyien Vagytok! Ez - lehetek szókimondó(?) - piszok jó érzés! :)