A mai napot már nagyon várták a "csemetéim". Sikerült nem elárulnom a meglepi programot, bár ez nagyon nehezemre esett, mert amikor nagyon örülök valaminek, akkor alig bírom magamban tartani azt. Leginkább akkor van gondom, amikor meg szeretnék lepni valakit, de az adott napra nekem is várnom kell... ;) Szóval elérkezett végre, amikor autóba pattantunk, és elindultunk a meglepetésünk felé. A cél a lovarda volt, ahol már várt minket két kedvenc fogatos lovacskám - Huszár és Csinos, no meg a fogat, amit én is hajtottam. Kicsi ismerkedés a hellyel és az állatkákkal. A fedett pályát is megmutattam, ahol épp egy sporttársam, Virág edzett Játékkal. Már alig vártuk, hogy végre elinduljunk!

Hatalmas izgalom vette kezdetét, amikor magam vettem kézbe az irányítást. Persze már előtte, ha belement a fogatunk egy kisebb mélyedésbe máris gyanúsított lettem, hogy bizonyára már az én kezemben van a gyeplő... :D

 
Utunk elején az esti esőnek köszönhetően nem kért zuhanyban volt osztályrészünk, mert a fákról és bokrokról a nyakunkba kaptuk a friss cseppeket, ha nem hajoltunk előlük el időben. Főként Eszterkém és Csabi ázott eképpen, mert az út jobb oldalán mélyebben hajoltak le az ágak.

Természetesen, mint "táborvezető" próbáltam felhívni a figyelmet a látványosságokra.

 
Az időzítésem persze nem volt mindig tökéletes, mert amikor épp elkezdtem mondani, hogy amúgy lehet élvezni, hogy friss levegőn vagyunk, akkor Huszár gondoskodott a "szagosításról"... Persze rögtön egymásra mutogattunk, hogy kinek is köszönhető ez a legkevésbé sem friss szag... :D

Szóval jól éreztük magunkat, sokat nevettünk az út során. Lajos edzőmnek már az elején nevetőgörccsel kellett küszködnie, amikor Eszterke felkiáltott: "Hű, de régen láttam ekkora szamarat!" Valahogy mindketten rögtön (valaki)másra asszociáltunk... :)

Persze voltak nem várt akadályok is. Az autók jelentették a kisebbik gondot, az út menti kék nylon zacskó azonban már megugratta Huszárt, aki a maga 7 évével még túl félénk, de egyben kíváncsi lovacska. Nem nagyon szereti azt sem, ha nincs meg a megfelelő mozgástere, persze ez nem azonos azzal a mértékkel, amit a kocsisa jónak lát, így néha rakoncátlanul bólogat a sorsa ellen, mert az irányítás mégis a Miénk... :)