Ébredés Mátrafüreden.
Ez már önmagában véve is jól kezdődik, nemde? :)
Elsétáltam a rajtcsomagomért, ami tartalmazott egy szivacskát, és meglepő módon - pólót nem. Sebaj, gondoltam, úgyis van már elég. :) A rajtszámom 372-es volt, az első gondolatom pedig, amikor megláttam: az, hogy: "Nahát! Eddig még sosem volt benne 7-es..." Ebben az évben ez volt a 6. versenynapom és a 7. versenyszámom, mert az első versenyen kapásból két számot futottam le, emlékeztek?
Út közben jó páran már rám köszöntek, amit persze kapásból visszakaptak, és előkerült egy-két ismerős arc is, egy-egy röpke beszélgetés erejéig.
Visszaérve a szállásra kényelmesen átgondoltam, hogy vajon mire lesz szükségem a hegyen, és már kezdtem is a pakolást. Fotómasina (pufis nylonba és törcsibe tekerve - biztos, ami biztos), váltás felső, egy kifli, sok más apróság és védőital :)
Sokat törtem a fejecskémet, hogy vigyek-e magammal telefont, de aztán végül a NEM mellett maradtam. :) Bár a TCS nagyon hiányzott, leginkább az:
... Én vagyok az út, amin a lábad jár.
Én vagyok az út, amin a lábad jár.
Én voltam a rajt, én leszek a cél,
Ami a végén vár, addig meg
Én vagyok az út, amin a lábad jár...
Na, ezt akár kedvenc Nikonom is énekelhette volna, mert a rajtnál leadtam, a BSI emberkéi feltették egy teherautóra, és felvitték a hegyre... :D Szóval Ő volt a rajt (előtt), és ami a fontosabb, motiváció a célhoz! :) Bevallom útközben néha nagyon hiányzott, de hatalmas időveszteséget értem volna el, ha megállok fotózgatni. Ez most nem erről szólt. A felfele út nem. Márpedig a száraz tények:
A megmérettetés távja - 11,6 km. Szintkülönbség 671 m.
Ennek megfelelően nem sok lejtőre lehetett számítani. Már a vízszint is komoly ajándék volt alföldi lábacskáimnak! :D
Egy ideje már megállapítottam, hogy az első km leküzdése talán a legnehezebb számomra. Ennyi idő kell, hogy ráálljon az agyam - ezt most végig kell futnom. Hiába a bemelegítés, hiába a lelki ráhangolódás, kevés minden. Amíg meg nem látom az egyest, a cél olyan távolinak tűnik, mintha valahol a világ másik végén lenne. Aztán már felpörögnek az események, jönnek a frissítő állomások, ahol mindig van valami meglepi. Ilyen a víz mellett az izoital, banán, citrom, szőlőcukor, slag, locsoló kocsi vagy a "vízporlasztó alagút"... (Aki tud rá jobb nevet, súgja meg :) )
Aztán meg ott a mumus, a szintmérő km. Aminél önkontrollt gyakorolhatsz, és megtudhatod, hogy időn belül vagy-e még. Ha igen, akkor innen már nem szabad feladnod, hiszen akkor minek jöttél el idáig?! Szóval itt új erőre kapsz és Kékes révén kaptatsz is felfele immáron még erősebb emelkedőn...
Út közben persze sosem vagy egyedül. :) Jó embereket ismerhetsz meg, és új történeteket hallva mosolyoghatod be magad a célegyenesbe, ahol még a Speaker is bókol két-három mondat erejéig. Ez nagyon kedves volt tőle, ez úton is köszönöm! :)
Minél fogva számomra a távteljesítése és a magasság meghódítása volt a cél, úgy nagyon elégedett voltam önmagammal, hogy a záróbusz nem tudott utolérni! :D
Ez a verseny azonban mást is hozott. Megadtam magam, és leinterjúalanyosodtam a TV-nek, miután a nyakamba akasztották az első futós érmemet. :) Hiába, a kamera kezd a barátommá válni, vagy csak kezdem megszokni a másik oldalt is?! :D Anno régen egy fotókiállítás díjazottjaként készítettek velem egy interjút... Na az szánalmas lett! :D Szóval a mostani - a második -
1. vagy jobban sikerült,
2. vagy mostanra már nem érdekel a dolog... :D
Találgassatok csak! :) Addig is itt egy kép, amit Péter készített rólam:
Kedves Péter! Másodiknak nem is olyan rossz... :) Köszi hogy lecipelted a vizet, és hogy nem adtad végül ide az olvadt csokidat! Persze se Neked, sem pedig a Kedves Tamásnak nem fogom megbocsájtani, hogy nem kaptam meg a rózsaszín fülű sárga kiskutyát! :D
(...és hol volt még a nap vége!)
